A közelmúltban a Galamus-csoport jóvoltából egy olyan tanulmány látott napvilágot, amely igen kimerítően, tudományos jelleggel dolgozza fel a Hagyó-ügy, vagyis a BKV-per jogi problémáit és az eljárás ellentmondásait.
Blogunk felületén a hosszú, majd 90 ezer karakteres dolgozat legfontosabb megállapításait több részben, szemelvényekben tárjuk az olvasóközönség elé. Terítéken lesz a vádirat, a vádelvvel kapcsolatos követelmények, a nokia doboz bizonyítottságával kapcsolatos problémák, a BKV belső vizsgálatának részletei, illetve a megannyi ellentmondás, amely az egész ügyet végigkíséri. Sorozatunk harmadik része a nyomozati alku, illetve a nyomásgyakorlás témakörét boncolgatja a II. vádpont kapcsán, amely jórészt Balogh Zsoltnak, a BKV volt megbízott vezérigazgatójának a vallomásán alapult.
Nyomozati alku vagy nyomásgyakorlás?
A vesztegetést, zsarolást tartalmazó II. vádpont jórészt Balogh Zsoltnak, a BKV volt megbízott vezérigazgatójának a vallomásán alapult. Ahogy Dr. Bárándy Györgynek, Balogh Zsolt ügyvédjének 2010 februárjában tett sajtónyilatkozataiból is kiderül, a BKV-ügyben korábban gyanúsítottként, majd koronatanúként szereplő Balogh Zsolt kezdetben nyomozati alkut akart kötni az ügyészséggel. Az ügyvéd szerint Balogh olyan információkat közölt a rendőrséggel, amelyek a sajátjánál súlyosabb bűncselekmények leleplezését szolgálták. Az interjúból az is kiderül, hogy Balogh is gyanúsítottá vált volna már a rendőrségi nyomozás során, ha nem tett volna terhelő vallomást Hagyóra. A rendőrség szerint a volt vezérigazgató ,,potenciális bűnössége” megvolt.
Balogh ügyvédje nem sokkal az előbbi nyilatkozata után már arról tájékoztatta a sajtót, hogy a tervezett nyomozati alku mégsem jött létre.
Balogh Zsolt előbb említett vallomásaival kapcsolatban az ügyben eljáró bíróság megkereste a Központi Nyomozó Főügyészséget, ahonnan az a válasz érkezett, hogy az ügyészség a bírósági eljárásban ,,nem kíván a nyomozás során minősített adatként keletkezett és utóbb nyílttá tett bizonyítási eszközt felhasználni”.
A nyomozati alku meghiúsulása ellenére Balogh vallomását a rendőrség államtitokká minősítette.
Amikor Balogh Zsolt a bírósági tárgyaláson visszavonta ominózus nyomozati vallomását, arra hivatkozott, hogy azt és a médiának tett nyilatkozatait is nyomás hatására tette, mivel ,,nem akart börtönbe kerülni”, és ő ,,nem hős”. Említésre méltó, hogy ebben az ügyben sem Balogh Zsolt, sem más nem tett feljelentést kényszervallatás miatt, ami pedig hasonló esetekben kötelező.
A Fővárosi Főügyészség a BKV-üggyel kapcsolatos nyomozati alku hírének felröppenése után nyilatkozatot tett közzé, amely szerint a magyar büntetőjog nem ismeri az (amerikai típusú) vádalku intézményét, a nyomozati alku következménye pedig elvileg az lenne, hogy a nyomozó hatóság megszünteti az eljárást a terhelttel szemben, Balogh esetében viszont nem ez történt, a büntetőügyben továbbra is gyanúsítottként szerepel.
Mivel a nyomozás körülményei államtitkot képeznek, és ezzel kapcsolatban kizárólag az ügyészség nyilatkozatára, valamint Balogh Zsolt bírósági vallomására hagyatkozhatunk, ezért pontosan nem tudhatjuk, hogy a koronatanúként tett vallomását milyen körülmények között tette.
A köznyelvben tévesen vádalkuként emlegetik a nyomozati alkut, bár a magyar jogban az amerikai típusú vádalku valóban nem létezik. A hatályos büntetőeljárási törvényben két olyan eljárást találhatunk, amely némileg hasonlít az eredeti jelentése szerinti, klasszikus vádalkuhoz: az egyik a lemondás a tárgyalásról, a másik pedig a – BKV-ügyben is alkalmazott – nyomozás megszüntetése az együttműködő gyanúsított ellen.
A hatályos büntetőeljárásjogi szabályok szerint az ügyész, illetve a nyomozó hatóság a nyomozást megszünteti, ha a bűncselekmény elkövetésével megalapozottan gyanúsítható személy a saját maga, illetve más által elkövetett bűncselekmény felderítéséhez, a bizonyításhoz oly mértékben járul hozzá, hogy az együttműködéshez fűződő nemzetbiztonsági vagy bűnüldözési érdek jelentősebb, mint az állam büntetőjogi igényének érvényesítéséhez fűződő társadalmi érdek.
A magyar büntetőeljárásjogba a nyomozati alku intézményét az eljárások gyorsítása céljából emelték be a külföldi, elsősorban az amerikai és angol jogból. Hazánk joggyakorlatában ugyanis már egy régóta fennálló, számos hátrányos következménnyel járó probléma a büntetőeljárások túlzott, ésszerűtlen elhúzódása. Nagyfokú az ügyhátralék és a késedelem, s erre a személyi állomány bővítése sem jelent elegendő megoldást. Ennek egyik legkárosabb hatása az, hogy az idő múlásával a tanúk emlékezete elhalványodik, a tárgyi bizonyítékok bizonyító ereje pedig elenyészik. A büntetőeljárás elsődleges célja pedig az anyagi igazság felderítése, amelyre az eljárások hosszabbá válásával egyre csökken a reális esély. Emellett a bűncselekmények sértettjei a kilátástalannak tűnően hosszú ideig tartó büntetőeljárás során elveszítik az igazságszolgáltatáshoz, a káruk megtérüléséhez fűzött reményüket. Ez alatt az idő alatt a terhelt is teljes bizonytalanságban várja ügye elbírálását, amelynek során sérül a tisztességes eljáráshoz való joga is.
Hazánkban a számos nemzetközi egyezményben deklarált tisztességes eljáráshoz való jog az alapvető jogok közé tartozik, amelynek fontos részét képezi az eljárás ésszerű határidőn belül történő befejezéséhez fűződő, mindenkit megillető jogosultság.
Az Emberi Jogok Európai Bírósága elé került összes eset mintegy harmadát az ésszerű határidőhöz fűződő szabályok megsértésével kapcsolatos ügyek teszik ki, így alig van olyan állam, amely ne került volna emiatt az Emberi Jogok Európai Bírósága elé ,,vádlottként”. Ez az egyik fő oka annak, hogy minden állam – köztünk hazánk is – igyekszik az elmarasztalást elkerülni, ami arra készteti őket, hogy megoldásokat keressenek a büntetőügyek gyorsabbá tételére.
Az eljárások gyorsítását célzó intézmények számos előnyük mellett azonban bizonyos kockázatot, veszélyeket is hordoznak magukban. Legkorábban egy angol jogász, Fortescue fogalmazta meg találóan a túl gyors eljárással kapcsolatos aggályokat. Eszerint ,,soha nem hordoz magában annyi veszélyt az igazságszolgáltatás, mint amikor túl gyorsan zajlik”.
A túlzottan rövid idő alatt zajló eljárás egyrészt azt a veszélyt hordozza magában, hogy a tényállás megállapításának, az igazság kiderítésének lehetőségei korlátok közé szorulhatnak, hiányosságot szenvedhetnek. A bizonyítékok beszerzése, értékelésére, a tényállás megállapítása ugyanis időigényes folyamat, amely elengedhetetlenül szükséges az anyagi igazság felderítéséhez, a törvényes vád kritériumainak megfelelő vádemeléshez.
Másrészt az a nagyfokú veszély rejlik a túlzottan lerövidített eljárásokban, hogy sérülnek a résztvevők jogai. A gyorsítást célzó eljárási alternatívákkal szemben a leggyakoribb kritika az, hogy sérthetik a tisztességes eljáráshoz fűződő alapvető jog fontos részjogosítványait, a benne megfogalmazott alapelveket.
Bátki Pál ügyvéd szerint az együttműködő terhelt és az ügyészség között létrejöhet informális nyomozati alku is. Ez nem olyan jogintézmény, amely szabályozva van. Ilyenkor a gyanúsított és a nyomozó hatóság ,,egyeztetik az érdekeiket”, de ez nem hivatalos nyomozati alku. A nyomozati alku ugyanis írásba foglalt szerződés a nyomozó hatóság és a terhelt között, amelyben rögzítik, hogy a felderítést segítő információért cserébe a hatóság köteles megszüntetni a nyomozást. A nyomozati alkuhoz ügyészi engedély szükséges. A vádalku és a nyomozati alku részletei államtitoknak minősülnek, így arról sem a hatóság, sem a terhelt, sem az ügyvéd nem nyilatkozhat. Amennyiben az ügyészség az alkuban foglaltakat megszegné, és a nyomozást nem szüntetné meg, súlyos visszaélést követne el. Ezzel szemben az informális, szóbeli megegyezés esetén legtöbbször valamilyen eljárási kedvezményt, például az előzetes letartóztatás megszüntetését, illetve a szabadlábon való védekezés lehetőségét ígérik meg a gyanúsítottnak feltáró vallomásáért. Az ilyen jellegű szóbeli megállapodásoknak azonban a joggyakorlat szerint nem mindig lehet érvényt szerezni, és az ügyészséget nem köti olyan mértékben, mint a hivatalos, írásbeli nyomozati alku.
A büntetőeljárás története és a joggyakorlat is azt mutatja – ahogy az a BKV-ügyben is megfigyelhető –, hogy a bűnügyek többségénél nem jellemző a bizonyítékok bősége. A bűncselekmények felderítését végző hatóságok ezért a legváltozatosabb eszközökkel igyekeztek mindig is beismerő vallomást kicsikarni. A terhelt vallomását a ,,vádalku”-típusú eljárásokban a jogirodalom mindig is fenntartással kezelte, leginkább a hamis vallomásnak és a vallomástétel kikényszerítésének veszélye miatt.
A jogirodalom a hamis beismerő vallomás számos típusát különbözteti meg, amelyek okai, motivációi nagyon különbözők lehetnek. Emellett léteznek olyan kihallgatási technikák is, amelyek tökéletesen alkalmasak a vallomások befolyásolására.
Lényeges követelmény ezzel kapcsolatban, hogy a tisztességes eljáráshoz való jog részét képező önvádra kötelezés tilalma alapján tilos bárkit is arra kényszeríteni, hogy saját maga ellen vallomást tegyen, illetve bizonyítékot szolgáltasson, bár ezt nem lehet megtiltani sem neki. Utólag nehéz eldönteni, hogy egy vallomás minden kényszertől mentesnek tekinthető-e. Ezért a joggyakorlat olyan kritériumokat támaszt a beismerő vallomással szemben, mint az önkéntesség, a hitelt érdemlőség vagy a tudatosság. Természetesen akkor tekinthetjük önkéntesnek egy gyanúsított beismerését, ha az nem jogellenes kényszer eredményeképpen született: tiltott eszköznek minősül a terhelt akaratának fizikai erőszakkal vagy pszichikai kényszerrel való megtörése.
Több olyan gyakorló jogász van, aki fenntartással viszonyul a nyomozati, illetve a vádalkuhoz. Dr. Jován László ügyvéd véleménye szerint a vádalku azt jelenti, hogy a nyilvánvaló bűnöst futni hagyják, ilyenkor ugyanis a feltáró vallomást tevő bűnöző ellen a nyomozást megszüntetik. A nyomozó hatóságok számára ezekben az esetekben az a fontosabb, hogy az alku révén egy jóval súlyosabb bűncselekményt tudjanak felderíteni, mint amivel az együttműködő terheltet gyanúsítják. Jován László szerint emellett az a probléma a vádalkuval, hogy ellentétes az alapvető jogelvekkel. Dr. Papp Géza, szintén nagyobb jelentőségű büntetőügyekben gyakran eljáró ügyvéd szerint alapvető erkölcsi norma, hogy a másik gyanúsított ,,vállára lépve” senki se kerülhessen ki szorult helyzetéből. Dr. Bárándy Péternek pedig az a véleménye a vádalkuról, hogy az egyik eljárási résztvevő számára sem előnyös, ugyanis a nyomozó, az ügyész, a gyanúsított és a védő egyaránt attól tart, hogy az ilyen eljárás során becsapják. Szerinte ezzel az jogi megoldással az állam az árulást támogatja intézményes formában. Ezzel szemben Dr. Dezső Antal, Kaiser Ede ügyvédje úgy vélekedik erről a kérdésről, hogy nem elítélendő, ha valaki együttműködik a hatósággal, pedig ügyfelét a nyolc áldozatot követelő móri gyilkosság ügyében tévesen ítélték tényleges életfogytiglani szabadságvesztésre egy vádalku keretében született vallomás alapján. Aki Kaiserre vallott, kegyelmet kapott, és 25 millió forint nyomravezetői díjjal is jutalmazták a vallomását, pedig ma már ismert, hogy vallomása alapján téves ítéletet hozott a bíróság. Dezső Antal szerint az is komoly veszélyt jelent az ilyen eljárások során, hogy a vádalku titkossága ellenére a legtöbb esetben kiderül, hogy ki mentette a bőrét másokra terhelő vallomással, így később könnyen bosszú áldozatává válhat, mint például a kecskeméti maffiaper tanúja, akit Szerbiában szitává lőttek.
Véleményem szerint a nyomozati alku során tett vallomások nélkülözik a befolyásmentesség követelményét, ezért kérdéses, hogy ugyanolyan bizonyító értékű, releváns bizonyítéknak tekinthetők-e, mint az alku nélkül tett beismerő, illetve tanúvallomás.
Az általunk vizsgált ügy szempontjából fontos kiemelni, hogy kényszervallatásnak minősül a pszichikai kényszer is, például abban az esetben, amikor a nyomozó azt közli a gyanúsítottal, hogy bizonyos kedvezményeket csak beismerő vallomás esetén kap meg. Téves és veszélyeket hordoz magában az a gondolkodásmód, amely szembeállítja egymással a törvényesség és a hatékonyság követelményét, mivel a látszólagos hatékonyság, tehát a vallomás megszerzése nem biztos hogy elvezet az igazság feltárásához, de az biztos, hogy törvénytelen.
Kérdéseket vet fel az is, hogy miképpen egyeztethető össze a tisztességes eljáráshoz való jog alapelvével az, hogy a nyomozati alku során alkalmazott eljárás – mivel annak elengedhetetlen eszköze az eljárás megszüntetésére vonatkozó ígéret – mindenképpen a kihallgatott gyanúsított befolyásolásával jár. A tisztességes eljáráshoz való jog részjogosítványai közül különösen az önvádra kötelezés tilalmával egyeztethető össze nehezen az a gyakorlat, hogy az együttműködő terheltnek szabadulása feltételéül a saját magára, illetve másokra vonatkozó feltáró vallomást szabják.
A tisztességes eljáráshoz való alapvető jognak más joggal, céllal való ütközésével kapcsolatban az Alkotmánybíróság több esetben is állást foglalt. A taláros testület döntéseiben esetről esetre határozta meg a tisztességes eljárás által megkövetelt konkrét ismérveket. Kiemelte, hogy a tisztességes eljáráshoz való joggal szemben nem létezik mérlegelhető más alapvető jog vagy alkotmányos cél, mert már maga is mérlegelés eredménye.
A fair trial követelménye az eljárás egészére vonatkozik, amelynek egy jogállamban a nyomozás kezdetétől az ítélethozatalig meg kell felelnie a tisztességesség követelményének, amely az egyik legfontosabb alapvető jog. Ez az egyik legfontosabb olyan alapvető jog, egyben büntetőeljárási alapelv, amely garanciát jelent arra, hogy ártatlan emberek ellen ne hozzanak a bíróságok elmarasztaló ítéletet.
Érdekes fejleménye a BKV-ügynek, hogy a bíróság előtt szinte az összes tanú visszavonta vagy módosította a nyomozati szakban tett vallomását, és Balogh Zsolton kívül még sokan panaszkodtak kényszervallatásra.
Dunai T. Ilona
Sorozatunk következő részében Balogh Zsolt ellentmondásokkal teli vallomását elemezzük.
