Már megint vissza kell zuhannom egy kicsit a BKV-per mélyére, mert újabb apróság verte ki a túl nagy feszültséget már egyébként sem bíró biztosítékomat. Ez az apróság az alkotmányellenesség. Mielőtt még bárki nekem esne, eszem ágában sincs alkotmányellenesnek minősíteni, ha valakinek a bűnösségét vagy ártatlanságát a bíróság előtt kell tisztázni. Sőt, azt gondolom, hogy egy olyan demokráciában, ahol az ember hihet az igazságszolgáltatás pártatlanságában, ez tökéletesen működhet is.
Magyarország ma nem ilyen. Legalábbis számomra nem. A bevezetőben említett apróság pedig maga az Alkotmány – elnézést, alaptörvény – ami bizonyos szempontból valóban apróság. Kormányzatiból. Ugyanis a kétharmados többség azt csinál vele, amit akar, úgy alakítja, ahogy éppen neki jó. Ebben egyedül az Alkotmánybíróság (még mindig nem alaptörvény-bíróság a neve!) állíthatja meg, amelynek persze hol a hatáskörét, hol egyéb lehetőségeit kurtítják, hol pedig kinevezik a testületbe saját pártkatonáikat. Néha persze ez sem elég – akkor jön a bosszú.
Ennyi volt (Fotó: Patrióta Európa blog)
Most azonban nem az alaptörvényről akartam írni, és az Alkotmánybírósággal is csak szőrmentén foglalkozom: mindössze annyi a szerepük a történetben, hogy eltörölték – többnyire formai és nem tartalmi okokból – azokat az átmeneti rendelkezéseket, amiket kényelmesebb volt így nevezni, de véletlenül sem azok. Közöttük volt az is, amely Szájerné Handó Tündét – az alaptörvény szerzőjének feleségét, ugye – feljogosította arra, hogy Kecskemétre száműzze a Hagyó Miklós és társai ellen folyó, meglehetősen eredménytelen, koncepciós-szagú és mára igen kellemetlenné váló pert.
Most ne vitatkozzunk azon, hogy a sajtó érdeklődését szerette volna csökkenteni az EP-képviselő felesége, netán reménykedett, hogy a Zuschlag-ügy a Fidesz számára kedvező ítélete után Kecskemét ismét szerencsét hoz. Arra pedig gondolni sem merek, hogy esetleg pártjához lojálisnak vélte a Kecskeméti Törvényszéket, mert ez az indíttatás felérne egy hazaárulással, amivel eszem ágában sincs meggyanúsítani senkit.
Maradjunk annyiban, hogy valamiért Kecskemétre került az ügy, amire lehetőséget adtak az átmeneti rendelkezések. Kár, hogy azokat az Alkotmánybíróság – pártpreferencia ide, pártpreferencia oda – eltörölte. Azt ugyan nem merték kimondani, hogy alkotmányellenes a tartalom, csak azt, hogy nem átmeneti, hanem nagyon is hosszútávú rendelkezésekről van szó – de legalább eltörölték. Igaz, nem végképp, mint nem egy mai kormánytag a múltat akarta egykoron, mert egy olyan országban, ahol egy diktatórikus vasakaratnak kétharmados parlamenti többsége van, nem lehet végképp eltörölni egy törvényt – de azért eltörölték.
Így aztán a BKV-per vádlottjai és védői indítványozták, hogy ugyan, járjunk már el alkotmányosan, nyomás Kecskemétről, irány Budapest. Naivak voltak. Azt hitték, hogy az alaptörvénynek nincs szelleme. De, kérem, van neki, és elő is bújt a palackból. A bíróság pedig úgy vélte, hogy e szellem azt sugallja, hogy vele igenis összhangban van a kecskeméti tárgyalás, így mindenki marad, ahol van és pont. Pedig az alaptörvény szelleme nem ezt sugallja. Nem is sugall. Az alaptörvény szelleme fennhangon kijelenti, hogy „kétharmaddal mindent lehet, erre én vagyok az élő bizonyíték”. Vissza kéne tuszkolni a palackba, amíg nem késő.
Cikk forrása: http://egyenlito.blog.hu/2013/02/01/az_alaptorveny_szelleme
