„Ifjúkorom egyik meghatározó emléke az, amikor a rádióban egy német polgári politikust hallottam faggatni arról, miként válhatott Goethe, Schiller, Beethoven hazája Hitler játékterévé. Az illető egy német lelkészt idézett, aki nagyjából úgy fogalmazott, hogy amikor a zsidókat vitték el, nem szólt, mert nem volt zsidó. Amikor a kommunistákat és szocdemeket, akkor is néma volt, hiszen egyik eszmével sem rokonszenvezett. Amikor a szakszervezeti vezetőket vitték el, akkor sem tiltakozott, hiszen nem volt szakszervezeti tag. Amikor aztán már az ő ajtaján kopogtattak, hogy elvigyék, senki nem maradt, aki szót emeljen érte.”

Eltalálja ki volt a szerző,
akit ennyire megragadtak ezek a gondolatok?

A fenti idézet szerzőjében – mint írta – mélyen rögzült e gondolatsor, amivel lehetetlen nem egyetérteni. Annak idején kiállt a holokauszttagadás bűncselekménnyé nyilvánításáért. Ahogy akkor mondta: minden terrorhatalom, diktatúra a kisebbségek kirekesztésével, bűnbakká tételével vette kezdetét. Egyedi és célzott félelem cinkos némasága tette végül védekezés-képtelenné az egész társadalmat, amely aztán akár a kisebbségek törvényesített irtását is végigstatisztálta. Azt írta: „valahol és valamiben mindannyian kisebbségiek vagyunk. Amikor tehát bárhol és bármikor egy kisebbség lesz politikai céltáblává, mindenkinek résen kell lennie.”

Az idézet születése 2009. május. Amikor ezek a sorok megszülettek, szerzőjük  még nem sejtette, hogy alig egy évvel később ő lesz az első, akiért jönni fognak. Karaktergyilkosság áldozatává lett. Meghurcolták még az előtt, hogy ügyében megalapozott gyanúról lehetett volna beszélni. Tegyük hozzá, ma sem igazán lehet: az ügyészség szenved, sorra dőlnek be a vádak, egymás után vonják vissza az ügyben a tanúvallomásokat.

Annak idején olyan híradások jelentek meg a politikai szereplők által kézzel vezérelt és eltartott jobboldali médiumokban, amelyek bizonyított tényként állították, hogy bűnös. Vádolták azzal, hogy elherdálta a nemzeti vagyon egy jelentős részét, és külföldre készül szökni. 2010. május 17-én előzetes letartóztatásba helyezték, és fellebbezését a legszigorúbb kényszerintézkedés ellen, az ügyészség érdemi indoklás nélkül utasította el. Az ellene folyó hadjárat a fogva tartás alatt sem csillapodott. Újabb, a „börtönben elkövetett” bűncselekménnyel vádolták meg, s bár ebben az ügyben felmentették, ez is elég volt ahhoz, hogy a közvélemény előtt tovább feketítsék a nevét, és megfosszák a rendes hozzátartozói látogatás lehetőségétől is. Összesen kilenc hónapot töltött előzetes letartóztatásban, majd házi őrizetbe helyezték. 2011. június 10-én minden kényszerintézkedést megszüntettek, és azóta szabadlábon védekezhet, de a közszolgálati média az ellene folyó perrel kapcsolatban is elfogultan nyilatkozik. Az MTI tudósításai – így más sajtóorgánumok innen átvett hírei szintén – hiányosak, vagy épp túlzóak perével kapcsolatban, attól függően, hogy mi tünteti fel jobb fényben a kormányt.

Az idézet szerzője Hagyó Miklós. Mikor befolyással rendelkezett, szót emelt a bűnbakká tétel ellen, azonban mikor ő vált a politika céltáblájává, senki nem volt résen, csupán az elnyomó hatalommal cinkos némaság vette körül. Nincs okunk arra, hogy megvédjük, kiálljunk érte. De ha az ellene felhozott vádak alaptalanok – márpedig egyre inkább úgy látszik –, akkor neki is követeljük az igazságot. Ezért most, a holokauszt áldozatai világnapjának másnapján, Hagyó egykori soraival emlékezünk a múlt század közepének borzalmaira. Mert, ha Hagyó Miklós ártatlan, akkor ebben az írásban összekapcsolódik a történelem és az aktuálpolitika.

Azért nem kiáltvány...

A kiáltvány a felháborodás, az elégedetlenség, az indulat, az érzelem, az ön- és közösség-bíztatás, az útkeresés, mozgósítás műfaja. Értelmes ember akkor ír ilyesmit, ha először észleli egy jelenség kapcsán, hogy kizökkent a helyéből a rend, az erkölcs, a hit, a történelem. Amikor országnyi, nemzetnyi összefogással még őszintén reméli, hogy elejét lehet venni a jóval nagyobb bajnak. Lassan másfél éve, 2007 decemberében még magam is kiáltvánnyal fordultam a főváros s az ország lakosságához, látva az újra és újra Budapest utcáira zúduló gyalázatot. Az ünnepeinket zavargásokká, ostromállapottá alakító szélsőséges erők pusztításait. Látva a legsötétebb történelmi múltunkat idéző egyenruhákban s karszalagokkal masírozó alakulatok keltette őszinte és általános rémületet. A demokrácia nem félhet! – írtam akkor. Az ország civil szervezeteit, érdekképviseleteit, egyházait, pártjait és magánszemélyeit igyekeztem közös tiltakozásra bírni, hogy megmutassuk, a demokraták nem hagyják megfélemlíteni magukat. Úgy véltem, hogy a demokrácia megvédésében nem lehet jobb- és baloldali állásfoglalás. A fogadtatás akkor azonban rám cáfolt, meglehetősen egyoldalúnak bizonyult, pártpreferenciák szerint működött. Azóta azonban egyre féktelenebb indulatok szabadultak el. Rasszista indíttatású gyilkosságok sora is jelzi, hogy az egyszer már a történelem szemétdombjára hajított ordas eszme kitört a szellempalackból, s Magyarországon újból testet ölt.

Ifjúkorom egyik meghatározó emléke az, amikor a rádióban egy német polgári politikust hallottam faggatni arról, miként válhatott Goethe, Schiller, Beethoven hazája Hitler játékterévé. Az illető egy német lelkészt idézett, aki nagyjából úgy fogalmazott, hogy amikor a zsidókat vitték el, nem szólt, mert nem volt zsidó. Amikor a kommunistákat és szocdemeket, akkor is néma volt, hiszen egyik eszmével sem rokonszenvezett. Amikor a szakszervezeti vezetőket vitték el, akkor sem tiltakozott, hiszen nem volt szakszervezeti tag? Amikor aztán már az ő ajtaján kopogtattak, hogy elvigyék, senki nem maradt, aki szót emeljen érte. Mélyen rögzült bennem ez a gondolatsor, amit történelmi tanulmányaim is megerősítettek. Minden terrorhatalom, diktatúra a kisebbségek kirekesztésével, bűnbakká tételével vette kezdetét. Az egyedi és célzott félelem cinkos némasága tette végül védekezés-képtelenné az egész társadalmat, amely aztán akár a kisebbségek törvényesített irtását is végigstatisztálta. Pedig valahol és valamiben mindannyian kisebbségiek vagyunk. Amikor tehát bárhol és bármikor egy kisebbség lesz politikai céltáblává, mindenkinek résen kell lennie.

Április végén a hazai szélsőjobb (vagy végre nevén nevezve: neonácizmus) újabb határon gázolt keresztül, amikor nyilvános és csoportos holokauszt-tagadásba kezdett. Olyan cselekvésbe, amelyet a világ tizennégy államában súlyos börtönbüntetésekkel honorálnak. Nem véletlenül, hiszen a holokauszt tagadása mélyen sérti a meggyilkolt áldozatok millióinak kegyeleti jogait. Rágalmazza, megalázza tehát a túlélőket, akiket hazugoknak nyilvánít, mert hiteles tanúi a történelem legszégyenteljesebb tömeggyilkosságának. A holokauszt tagadása mögött mindig kitapintható annak kettős célja. Egyrészt a gyilkosságok normális dologként történő feltüntetése, másrészt a mára vonatkozó közvetlen veszélyeztetés: az egykori áldozatok utódainak ismételt jogon kívül helyezésének igénye. Ne higgyük, hogy a holokauszt-tagadás csak a zsidóságra és a romákra nézve jelent fenyegetést! Más nemzetiségek, kisebbségek, antifasiszták és vallási közösségek szintúgy áldozatai voltak. Az emberi civilizáció alapjaira és mindazokra jelent veszélyt, akik az újkori történelem legbrutálisabb eszméinek nem hajlandók behódolni.

A tudományos és történelmi állítások cáfolata nem büntetőjogi kategória - harsogják a jogi szabályozás ellenzői, ellenségei. Általában igazuk is lenne, csak arról feledkeznek meg, hogy aki kiáll egy nagy tömeg elé és arról szónokol, hogy a Föld lapos, az senkinek sem okoz kárt e hírrel, senki sem érezheti fenyegetve magát, legföljebb csak jóízűen kikacagják érte. Azok, akik hihetetlen és arcpirító cinikussággal azt állítják, hogy nem is voltak koncentrációs táborok, csak munkatáborok, s természetes úton haltak meg benne emberek, hogy a gázkamrákat is csak kitalálták - s a Cyklon-B gáz tulajdonképpen csak a tetvesedés megelőzését szolgálta - ennél sokkal tovább mennek. Akadnak közöttük olyan ideológusok is már a világban, akik a háborús bűnösök nürnbergi felelősségre vonását koncepciós perként állítják be, azaz a világfasizmus felett győztes hatalmakat láttatják bűnözőnek, s a népirtókat áldozatnak.

Április végétől Magyarországon is nyíltan megkezdődött a fasizmus szerecsenmosdatása. Most már valóban lépni kell! Meggyőződésem, hogy a holokauszt egyik legfontosabb tanulságát kell követnünk: soha többé nem lehetünk fegyvertelenek azokkal szemben, akik fegyverként használják a szavakat - mindannyiunk ellen. Ezért mély meggyőződésem, hogy a büntető törvénykönyvet nem csupán az egykori áldozatok és túlélők, hanem az egész társadalom védelme érdekében ki kell bővíteni a holokauszt tagadásának bűncselekménnyé nyilvánításával. Most hűvös észre, megfontoltságra és már nemcsak a jövőért, hanem a múltért és a jelenért érzett felelősségre van szükség. Nem kiáltványra! Cselekvésre, amelynek most a lehetősége is adott!

Azért írom jelen sorokat a Népszavának, mert nem kívánok zsákbamacskát árulni. Szeretném, ha jó előre tudnák, hogy miért s mire készülök. A szocialista képviselők már 2001-ben kezdeményezték az országgyűlésben a holokauszt-tagadás jogi szankcionálását. Akkor lesöpörték az asztalról, hogy nincsen rá szükség. Most azonban már az ajtónkon dörömböl ez az erőszak is. El kell válnia végre az epének a májtól! Mindenkinek színt kell vallania! Ez úton tájékoztatom a Népszava olvasóit és az ország lakosságát, hogy a holokauszt-tagadás büntetőjogi szankcionálását célzó törvényjavaslat határozathozatalakor név szerinti szavazást fogok kezdeményezni. 

Az országgyűlési képviselők ugyanis nemcsak saját lelkiismeretüknek és választóiknak tartoznak felelősséggel, hanem a történelem ítélőszéke előtt is számot kell majd adniuk arról, hogy egy ilyen horderejű ügyben, ilyen társadalmi közegben hova álltak, hova állnak.

Ha nem jött rá, megmutatjuk

Cikk forrása: http://egyenlito.blog.hu/2013/04/17/az_elso_akiert_jottek#more5231051